GONDOLATOK A FELELŐSSÉGRŐL I.

Az ámokfutások kapcsán - az előzmények után kutatva - számos esetben kiderült, hogy az elkövető gyerekek évek óta küszködtek az iskolai beilleszkedéssel, egyre jobban elszigetelődtek, miközben/mivel társaik kiközösítették, bántották, zaklatták őket. Persze mindig felmerül a kérdés, hogy a többi gyerek viselkedése csak az elkövető szubjektumának szűrőjén keresztül nézve terebélyesedett megalázássá, kínzássá vagy objektíven is ez a szándék húzódott meg mögötte. Szerintetek mi a helyzet? Beszélhetünk egy ámokfutás kapcsán mások felelősségéről is az elkövetőén kívül? Olyan érdekes, bár tulajdonképpen természetes, hogy az iskolai zaklatások hatására elkövetett öngyilkosságok eseteiben (pl. Amanda Todd, Pheobe Prins halála kapcsán) - mivel ott a gyerekek maguk ellen fordították agressziójukat - azonnal másokban keressük a tragédia okát. Ámokfutásoknál - mivel ott az elkövető indulatai nem (csak) őt pusztítják el (a legtöbb esetben maga a tettes is öngyilkos lesz), a felelősség kérdését hajlamosak vagyunk egyszerűen elintézni. Pedig ki tudja, mitől függ, hogy az a széllökés, ami azt a kétségbeesésének burkába bezárt gyereket végül belöki a szakadékba, mekkorát taszít rajta? Akkorát, hogy egyedül zuhan a mélység felé vagy olyan nagyot, hogy másokat is magával sodor a semmibe?

HOGYAN KEZDŐDÖTT?

2009. november 26. örökre beírta Pécs városkáját azon szerencsétlen sorsú hírhedt települések sorába, ahol már történt iskolai ámokfutás. Érdekes módon, jellemzően kisvárosokban történnek hasonló esetek (Littleton, Erfurt, Newtown, Jokela stb.) és így Pécs tulajdonképpen nem lóg ki a listáról annak ellenére, hogy talán egy lakója sem gondolta volna soha, hogy városa valaha felkerül rá. Amikor életemben először találkoztam az iskolai ámokfutás jelenségével egy filmben, még én sem sejtettem, hogy milyen rémítő közelségbe kerül hozzám ez a téma sok évvel később. A filmet 2002-ben németországi erasmusosként egy olasz barátom javaslatára néztem meg, aki híres volt jó ízléséről. A film címe Bowling for Columbine (magyarul Kóla, puska, sültkrumpli) és a borzalmas 1999-es columbine-i ámokfutás kapcsán készült. Teljesen el voltam ragadtatva tőle, mert Micheal Moore, a rendező, az iskolai lövöldözés tragédiájából kiindulva olyan megdöbbentő amerikai társadalomkritikát vázolt fel benne, amelyre azonnal felkaptam a fejemet. Mellesleg az egész világ. (Egyébként a legjobb dokumentumfilmért járó Oscar-díj átvételekor is hű volt önmagához a botrányoktól egyáltalán nem ódzkodó rendező, aki alighogy kézbe vette a szobrot, a szokásos unalmas köszönőbeszéd helyett folytatta a kritikus hangnemet, amit filmjében megütött, és mondandóját a "Shame on you, Mr. Bush" mondattal fejezte be, amit még néhányszor elkiabált, miközben megpróbálták lekeverni valami dagályos zenével...)

Szóval a Bowling for Columbine volt az első találkozásom a témával, és bár lenyűgözött a Micheal Moore-féle társadalomkritikai megközelítés, engem már akkor is nagyon foglalkoztatott a jelenség pszichológiai háttere. MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT? - visszhangzik milliók fejében és az én agyamban is ez a kérdés minden egyes alkalommal, amikor egy újabb ámokfutás történik, mert e tettek nem csupán a legtragikusabb bűncselekmények közé tartoznak, hanem egyben a legkevésbé megmagyarázhatóak közé is. És ez a kombináció rettenetesen félelmetessé teszi őket. Rendőrök, pszichológusok, kriminológusok, újságírók és számtalan más szakember próbál válaszokat találni. Kevés sikerrel. Bár rengeteg részlet kiderül az eseményről, az előjelekről, az elkövetőkről, sőt még a motivációikról is, mégsem válik igazán érthetővé sérelmeikre adott reakciójuk szörnyű mértéke. Honnan van annyi gyűlölet egy emberben, hogy válogatás nélkül öljön halomra másokat, miközben hallja a sikolyaikat, a könyörgésüket, látja a rémületüket, a könnyeiket, a kiontott vérüket?

A híres Zimbardo-féle börtönkísérletet és a Milgram-féle áramütéses kísérleteket többek között az motiválta, hogy a szintén feldolgozhatatlan háborús bűntettekre választ találjanak. E vizsgálatok alapján úgy tűnt, hogy elsősorban a szituatív tényezők határozzák meg, hogy egy ember milyen tettekre képes, a személyisége csak másodlagos tényező.  A kísérletek (lecsupaszított) konklúziója szerint extrém helyzetben számtalan, egyébként békés életet élő polgár lenne képes durva erőszakra, főként, ha a felelősséget másra háríthatják, például egy felettesre.

De mi a helyzet az ámokfutásokkal? Erre nem adnak választ a kísérletek, hiszen az ámokfutásoknak éppen az az egyik legfélelmetesebb jellemzője, hogy akkor történnek, amikor senki nem számít rá, nincs semmiféle extrém helyzet, például háború. A gyűlölet foka mégis olyan, mintha ezek az emberek háborús helyzetben lennének. Az egyetlen válasz, hogy a fejükben van a háború, a fantáziájuk által teremtenek és színeznek ki egy olyan szituációt, amelyben mindenki ellenség. Tehát esetükben mégiscsak a személyiség az elsődleges faktor. De milyen személyiség és milyen lelkiállapot kell ehhez?

Na, ezt kutatom én. Azóta, hogy 2009. november 26-án egy németországi kutatóintézetben (úgy tűnik, Németország valahogy mindig belekeveredik a képbe), ahol éppen kriminálpszichológiai anyagokat gyűjtöttem, oda nem lépett hozzám egy rémült arcú  kollegám, hogy tudom-e már, mi történt otthon. Nem tudtam. Miután elmondta, nem szabadultam többé a kérdésektől.

Ha érdekel benneteket a film, itt az imdb-linkje, illetve az egyik legzseniálisabb részlete, ami tkp. (rajz)film a filmben:

http://www.imdb.com/title/tt0310793/?ref_=nv_sr_1

És a híres Oscar-speech:

KÖSZÖNTŐ

Kedves Olvasók!

E blogot egy kutatás apropóján indítom, melynek címe "Az iskolai ámokfutások etiológiája és a prevenció lehetőségei". A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlik. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Kutatásom célja feltárni az iskolai ámokfutások hátterében meghúzódó pszichológiai okokat és társadalmi összefüggéseket, mindezt annak érdekében, hogy közelebb kerüljek egy megelőzési terv kidolgozásához. A kutatás folyamatának bemutatása mellett közzéteszek és megosztok olyan anyagokat és linkeket is, amelyek számomra segítséget nyújtanak e tragikus és nehéz téma feldolgozásában, és amelyek így talán a ti érdeklődésetekre is számot tarthatnak.