Köszönet mindenkinek, aki szavazott rám a Nemzeti Kiválóság Program blogversenyén, ahol nektek köszönhetően II. helyezést értem el! Az Alumni találkozó, ahol a díjakat átadták, nagyon jó hangulatúra sikerült, főként a jó társaságnak, Hajós András "standupozásának" és a szép helyszínnek köszönhetően.

Jövő héten csütörtökön (május 29.) végre eljön a PhD-védésem napja, amikor megmérettetik az iskolai ámokfutásokról írott értekezésem. 
Ha valakit érdekel a téma a blogon írtaknál kicsit szárazabb nyelvezeten, ámde részletesebben, annak szeretettel ajánlom figyelmébe a következő linket, ahonnan letölthető az értekezésem, illetve annak rövid összefoglalása, a tézisfüzet: 
http://www.doktori.hu/index.php?menuid=193&vid=12842

Május 12-én a Kossuth rádióban lehetőségem volt néhány gondolatot elmondani a iskolai ámokfutásokról. Köszönet érte Gungl Lászlónak!

A riportot itt meghallgathatjátok (Közelről -2014. május 12. - 01:43:48-nál kezdődik):

http://www.mediaklikk.hu/musor/kozelrol/

"WANT - HELP"

És egy újabb... eddig jutottam a szófelhő gyártásban, ugyanis a gépem feladta a dolgot, de azért még reménykedem a számítástechnikusunk zsenialitásában. 

Mindenesetre ez a meglévő két példány annál értékesebb!

Az itt látható felhő Kip Kinkel naplórészleteinek (http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/kinkel/kip/writings.html ) szóképe, aki a szüleit lőtte le, majd az iskolájában folytatta az ámokfutást, ahol még két diákot megölt és rengeteget megsebesített. 

Itt már megjelenik az előző szófelhőnél általam várt "hate" ("gyűlölet"), de érdekes módon az első helyen a "want" ("akarom") szó áll. Ez a fiú kicsit más, mint Eric Harris, a naplórészleteiből ugyan szintén rengeteg gyűlölet árad, de az önelfogadás hiánya is hangsúlyosan megjelenik. Ambivalens vágyainak "igéje" a "want", mert egyszerre akar ölni, pusztítani és boldog, jó ember lenni. Kétségbeesetten küzd érzéseivel ("feel" - "érzek") az utolsó pillanatig. Minden mondata segélykiáltás ("help" - "segítség"), amely naplója néma oldalai között hal el. 

"FUCKING - PEOPLE"

Mi lehet ez? És mi köze az ámokfutásokhoz? - merülhet fel a kérdés az olvasóban.

Az első kérdésre a válasz biztosan sokak számára egyértelmű: ez egy szófelhő, ami nekem egyébként újdonság, főleg az, hogy én is tudok ilyet készíteni. De meg kellett tanulnom, mert egy kedves barátnőm véleménye szerint ne csak a ruhatárunk legyen trendi, hanem a kutatásunk is. Márpedig a szófelhő trendi :). 

Szóval fellelkesülve, hogy távoli asszociációval ugyan, de összeköthetem a divatot és a doktorimat, elkezdtem felhőket gyártani, méghozzá az ámokfutók írásaiból.

A fent látható példát Eric Harris, az egyik columbine-i elkövető naplórészlete alapján alkotta a szuper kis "wordle" program. A szófelhő-gyártás lényege ugyanis, hogy beírunk egy szöveget egy arra alkalmas szoftverbe, amelynek eredményeként megkapjuk, hogy mely szavak fordulnak elő a leggyakrabban az adott írásban. Na, de nem ám unalmas statisztika formájában, hanem ebben a sokkal barátságosabb kiadásban. 

Sajnos a barátságosság ennél a pontnál véget is ér, ahogy az abból is sejthető, hogy szinte kiszúrja az ember szemét a szófelhő leggyakoribb szava, amit ritkán használunk baráti célzattal, hacsak nem azt mondjuk, hogy "that's fucking awsome".

Amikor elkészítettem ezt az ábrát, először azt hittem, hogy biztosan majd a "hate" vagy valami hasonló szó lesz a leggyakoribb kifejezés. Amikor kijött a "fucking", az volt az első gondolatom, hogy na, köszi, erről hogy fogok írni egy tudományos dolgozatban. Lehet, hogy oda mondjuk nem is fog bekerülni... De valójában bekerülhetne. Ugyanis ha jobban belegondolunk, mire is utal ez a szó? Arra, ami Eric Harris összes ránk maradt bejegyzéséből, videójából árad: a mérhetetlen indulatra. Ez a negatív feszültség olyan átütő erejű, annyira átitatja a fiú minden közlését, hogy még így, 15 évvel a halála után is belefúrja magát az ember lelkébe, és nehéz tőle szabadulni. Mindig az jut erről eszembe, hogy Eric Harris szövegei olyanok, mint (és most néhány barátnőm nagyon fog örülni) a Harry Potterben Tom Denem naplója, amely sok-sok évvel a megírása után is képes rombolóan hatni a külvilágra.  
Természetesen az indulatnak kell egy vagy több tárgy, és nem nehéz kitalálni, hogy az ámokfutók esetében ez az "emberek" ("people") csoportja. És máris eljutottunk az elkövetők egyik fő jellemvonásáig: az ámokfutók - bár lehet egy-egy konkrét ellenségük is - általánosságban gyűlölik az embertársaikat, sőt sokszor úgy fogalmaznak, hogy az egész emberiséget. És ez a bűncselekményük jellegén is meglátszik. Nincs olyan ámokfutás, amelynek ne lenne véletlen áldozata (legalább veszélyeztetés szintjén), akit az elkövető nem a személye alapján választ ki. 
Hogy ez a gyűlölet honnan fakad, arról majd egy következő blogbejegyzés szól...

GONDOLATOK A FELELŐSSÉGRŐL II.

Iskolai ámokfutások és médiaerőszak

Az 1999-es columbine-i iskolai ámokfutás[1] után a szókimondó énekest és botrányhőst, Marilyn Mansont azzal vádolták, hogy szövegeivel és stílusával „frusztrált tinédzserek milliói számára jelenti az antihőst”[2], és hozzájárult a tragédia bekövetkezéséhez. Manson erre reagálva a következőket nyilatkozta a Rolling Stones magazinnak: „Amerika nagyon szeret találni egy-egy ikont, akire a bűntudatát rávetítheti. Én kétségkívül magamra vállaltam az Antikrisztus szerepét, én vagyok a kilencvenes évek individualitásának hangja, és az emberek hajlamosak arra, hogy bárkit, aki az átlagostól eltérően néz ki és viselkedik, illegális vagy erkölcstelen magatartással hozzanak összefüggésbe. […] (Ugyanakkor) a média a kezdetektől fogva népi hőssé változtatta a bűnözőket Jesse Jamestől Charles Mansonig. És most alkottak két újabbat, amikor az összes újság címlapjára odatették annak a két semmirekellőnek, Dylan Kleboldnak és Eric Harrisnek a képét.”[3] 

Van azért valami furcsa komikum abban, ahogyan a média szereplői egymásra mutogatnak. Miközben a "hírek szerelmesei" elültetik a nézők fejében a gondolatot, hogy az erőszakos videójátékok, az agresszív tartalmú filmek és zenék milyen jelentős szerepet játszanak az iskolai ámokfutások létrejöttében, addig Manson őket vádolja meg azzal, hogy a szenzációhajhász tudósítással mekkora károkat okozhatnak. Vajon kinek van igaza? 

Nézzük először Mansont és "társait", a bűnbaklistára felkerült zenéket, filmeket, videójátékokat! (A hírközléssel kapcsolatos probléma a következő poszt témája lesz.) Az említett lista egyébként elég hosszú, tulajdonképpen gondolkodás nélkül rákerül minden, amit az elkövetők különösen szerettek a Született gyilkosoktól a Rómeó és Júliáig, Marilyn Mansontól a Nine Inch Nailsig, a Doomtól a Counter Strike-ig. Persze a tudósítások finom módszerekkel élnek, amikor a szórakoztatóipart hibáztatják: pl. a tragédiáról szóló dokumentumműsorban - mintegy mellékesen - megemlítik, hogy milyen zenét hallgatott az elkövető, mielőtt elindult lövöldözni vagy melyik volt a kedvenc filmje, számítógépes játéka. Persze azért néhány durvább részletet be is játszanak belőlük. Ezek az elejtett információk könnyen megragadnak az emberek fejében, akik kétségbeesetten kutatnak valami magyarázat után, és ezért szeretnének valami egyértelmű okot találni, amitől egy kis nyugalmat lelhetnek. Csakhogy van ezzel néhány probléma:

1. Nincs magyarázat. Legalábbis nem ennyire egyértelmű, mint azt sokan hinni szeretnék. Az ámokfutó életútjának komplex egésze ad csak választ a kérdésekre, és néha még annak ismeretében is nehéz megérteni a történteket.

2. Való igaz, hogy a tudomány mai állása szerint a médiában megjelenő erőszak agresszív gondolkodásmódra, érzésvilágra és ezáltal erőszakos viselkedésre hajlamosít. Csakhogy a vizsgálatok alapján az is kiderült, hogy ez csak egy faktor más egyéb személyiségbeli és társadalmi tényezők mellett, tehát nem állapítható meg direkt ok-okozati összefüggés a médiaerőszak és az agresszív viselkedés (jelen esetben az iskolai ámokfutások) között. Ráadásul kimutatták, hogy az ilyen típusú médiatartalmakat elsősorban azok a felhasználók keresik, akik az átlagosnál eleve nagyobb agressziótöltettel rendelkeznek.

3. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a filmek, videójátékok, zenék stb., még akkor is, ha az erőszak a témájuk, csak eszközök. Persze lehet azt mondani, hogy vannak ártalmatlan és veszélyes eszközök, de azért én mégis amondó vagyok, hogy egy eszköz pont annyira veszélyes, mint az a személy, akinek a kezébe kerül. Vegyük például azt a közhelyet, hogy a fegyverek az erőszakot, a virágok a békét szimbolizálják. De milyen büszkék voltunk, amikor annak idején Igaly Diána aranyérmet szerzett nekünk a fegyverével az olimpián, és vajon mit gondolhatott Szókrátész a foltos bürökről, amiből a méregpoharát készítették... 

A fentiekkel nem elbagatellizálni akarom a médiaerőszak problémáját, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem hoz hasznot (sőt szerintem egyenesen káros), ha azzal áltatjuk magunkat, hogy megtaláltuk a bűnöst, ha arról hallunk, hogy Eric Harris, az egyik columbine-i elkövető, éjjel-nappal a Doom-mal játszott. (A dolog pikantériája egyébként, hogy az évezred elején bűnösnek kikiáltott Doom Németországban 2011-ben lekerült a tiltott játékok listájáról, mert az azóta történt technikai fejlődés következtében képileg már nem tartják veszélyesnek, Amerikában pedig beválasztották a 10 legnagyobb hatású számítógépes játék közé, és a Library of Congress a fontos kultúrjavak közé sorolta.)

Szerintem a lényeg a következő: legyen megfelelő kontroll állami, iskolai és családi szinten. Most biztosan sokak fejében bekapcsol a riasztó, hogy állami kontrollt neee! Szerintem ez pont az a terület, ahol van haszna a korlátoknak. Fontos, hogy legyen olyan szabályozás, amely alapján a médiatartalmakat korhatárok szerint besorolják, és forgalmazásukat korlátozzák olyan helyeken (pl. online), ahol gyerekek is minden további nélkül hozzájuthatnak. Persze ez csak akkor működik jól, ha valóban naprakészen követik a megjelenő új termékeket. A besorolás és korlátozás persze nem jelenti azt, hogy egy gyerek (főleg egy kamasz) nem tud hozzájutni valamihez, ha nagyon akar. De itt jön a képbe az iskola és főleg a család. Nagyon jó lenne, ha a szülőknek (és a tanároknak) megfelelő ismereteik lennének a számítógépekről és az internetről, mert ezáltal sokkal könnyebben tudnák követni, hogy a gyerekek valójában mit is csinálnak a szabadidejükben. És elsősorban nem azért, mert néhány óra valamelyik lövöldözős játékkal annyi bajt okozna, hanem azért, mert ha nem csak néhány óráról van szó, hanem kiderül, hogy a gyerek médiafogyasztásának nagy részét erőszakos tartalmak teszik ki, az jelzésértékű lehet. Azt mutatja, hogy valamilyen oknál fogva a fantáziáját nagyon megragadják ezek a témák. És ez az a pont, ahol érdemes elkezdeni beszélgetni vele, hátha kiderül, hogy miért. Meg elgondolkodni azon, hogy mi - mint szülők - ehhez hogyan járultunk hozzá.

---

[1] A columbine-i ámokfutás 1999. április 20-án, az Amerikai Egyesült Államokban történt a Columbine Gimnáziumban, Colorado államban. A két elkövető, Eric Harris (18 éves) és Dylan Klebold (17 éves) lelőtt tizenkét diákot és egy tanárt, megsebesített 21 embert, majd mindketten öngyilkosok lettek. A columbine-i tragédia az Egyesült Államok történelmének leghíresebb iskolai ámokfutása, bár sajnos azóta történtek ennél is több áldozatot követelő esetek is.

[2] „It’s just like the movies”. The Sun (22 April 1999) 6. old. Idézi: Springhall, John: Violent media, guns and moral panics: The Columbine High School      Massacre, 20 April 1999. Paedagogica Historica 35:3, 1999. 633. old.

[3] Marilyn Manson in Rolling Stone (24 June 1999) Idézi: Springhall, John: Uo. 634. old.