Iskolai ámokfutások és médiaerőszak
Az 1999-es columbine-i iskolai ámokfutás[1] után a szókimondó énekest és botrányhőst, Marilyn Mansont azzal vádolták, hogy szövegeivel és stílusával „frusztrált tinédzserek milliói számára jelenti az antihőst”[2], és hozzájárult a tragédia bekövetkezéséhez. Manson erre reagálva a következőket nyilatkozta a Rolling Stones magazinnak: „Amerika nagyon szeret találni egy-egy ikont, akire a bűntudatát rávetítheti. Én kétségkívül magamra vállaltam az Antikrisztus szerepét, én vagyok a kilencvenes évek individualitásának hangja, és az emberek hajlamosak arra, hogy bárkit, aki az átlagostól eltérően néz ki és viselkedik, illegális vagy erkölcstelen magatartással hozzanak összefüggésbe. […] (Ugyanakkor) a média a kezdetektől fogva népi hőssé változtatta a bűnözőket Jesse Jamestől Charles Mansonig. És most alkottak két újabbat, amikor az összes újság címlapjára odatették annak a két semmirekellőnek, Dylan Kleboldnak és Eric Harrisnek a képét.”[3]
Van azért valami furcsa komikum abban, ahogyan a média szereplői egymásra mutogatnak. Miközben a "hírek szerelmesei" elültetik a nézők fejében a gondolatot, hogy az erőszakos videójátékok, az agresszív tartalmú filmek és zenék milyen jelentős szerepet játszanak az iskolai ámokfutások létrejöttében, addig Manson őket vádolja meg azzal, hogy a szenzációhajhász tudósítással mekkora károkat okozhatnak. Vajon kinek van igaza?
Nézzük először Mansont és "társait", a bűnbaklistára felkerült zenéket, filmeket, videójátékokat! (A hírközléssel kapcsolatos probléma a következő poszt témája lesz.) Az említett lista egyébként elég hosszú, tulajdonképpen gondolkodás nélkül rákerül minden, amit az elkövetők különösen szerettek a Született gyilkosoktól a Rómeó és Júliáig, Marilyn Mansontól a Nine Inch Nailsig, a Doomtól a Counter Strike-ig. Persze a tudósítások finom módszerekkel élnek, amikor a szórakoztatóipart hibáztatják: pl. a tragédiáról szóló dokumentumműsorban - mintegy mellékesen - megemlítik, hogy milyen zenét hallgatott az elkövető, mielőtt elindult lövöldözni vagy melyik volt a kedvenc filmje, számítógépes játéka. Persze azért néhány durvább részletet be is játszanak belőlük. Ezek az elejtett információk könnyen megragadnak az emberek fejében, akik kétségbeesetten kutatnak valami magyarázat után, és ezért szeretnének valami egyértelmű okot találni, amitől egy kis nyugalmat lelhetnek. Csakhogy van ezzel néhány probléma:
1. Nincs magyarázat. Legalábbis nem ennyire egyértelmű, mint azt sokan hinni szeretnék. Az ámokfutó életútjának komplex egésze ad csak választ a kérdésekre, és néha még annak ismeretében is nehéz megérteni a történteket.
2. Való igaz, hogy a tudomány mai állása szerint a médiában megjelenő erőszak agresszív gondolkodásmódra, érzésvilágra és ezáltal erőszakos viselkedésre hajlamosít. Csakhogy a vizsgálatok alapján az is kiderült, hogy ez csak egy faktor más egyéb személyiségbeli és társadalmi tényezők mellett, tehát nem állapítható meg direkt ok-okozati összefüggés a médiaerőszak és az agresszív viselkedés (jelen esetben az iskolai ámokfutások) között. Ráadásul kimutatták, hogy az ilyen típusú médiatartalmakat elsősorban azok a felhasználók keresik, akik az átlagosnál eleve nagyobb agressziótöltettel rendelkeznek.
3. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a filmek, videójátékok, zenék stb., még akkor is, ha az erőszak a témájuk, csak eszközök. Persze lehet azt mondani, hogy vannak ártalmatlan és veszélyes eszközök, de azért én mégis amondó vagyok, hogy egy eszköz pont annyira veszélyes, mint az a személy, akinek a kezébe kerül. Vegyük például azt a közhelyet, hogy a fegyverek az erőszakot, a virágok a békét szimbolizálják. De milyen büszkék voltunk, amikor annak idején Igaly Diána aranyérmet szerzett nekünk a fegyverével az olimpián, és vajon mit gondolhatott Szókrátész a foltos bürökről, amiből a méregpoharát készítették...
A fentiekkel nem elbagatellizálni akarom a médiaerőszak problémáját, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem hoz hasznot (sőt szerintem egyenesen káros), ha azzal áltatjuk magunkat, hogy megtaláltuk a bűnöst, ha arról hallunk, hogy Eric Harris, az egyik columbine-i elkövető, éjjel-nappal a Doom-mal játszott. (A dolog pikantériája egyébként, hogy az évezred elején bűnösnek kikiáltott Doom Németországban 2011-ben lekerült a tiltott játékok listájáról, mert az azóta történt technikai fejlődés következtében képileg már nem tartják veszélyesnek, Amerikában pedig beválasztották a 10 legnagyobb hatású számítógépes játék közé, és a Library of Congress a fontos kultúrjavak közé sorolta.)
Szerintem a lényeg a következő: legyen megfelelő kontroll állami, iskolai és családi szinten. Most biztosan sokak fejében bekapcsol a riasztó, hogy állami kontrollt neee! Szerintem ez pont az a terület, ahol van haszna a korlátoknak. Fontos, hogy legyen olyan szabályozás, amely alapján a médiatartalmakat korhatárok szerint besorolják, és forgalmazásukat korlátozzák olyan helyeken (pl. online), ahol gyerekek is minden további nélkül hozzájuthatnak. Persze ez csak akkor működik jól, ha valóban naprakészen követik a megjelenő új termékeket. A besorolás és korlátozás persze nem jelenti azt, hogy egy gyerek (főleg egy kamasz) nem tud hozzájutni valamihez, ha nagyon akar. De itt jön a képbe az iskola és főleg a család. Nagyon jó lenne, ha a szülőknek (és a tanároknak) megfelelő ismereteik lennének a számítógépekről és az internetről, mert ezáltal sokkal könnyebben tudnák követni, hogy a gyerekek valójában mit is csinálnak a szabadidejükben. És elsősorban nem azért, mert néhány óra valamelyik lövöldözős játékkal annyi bajt okozna, hanem azért, mert ha nem csak néhány óráról van szó, hanem kiderül, hogy a gyerek médiafogyasztásának nagy részét erőszakos tartalmak teszik ki, az jelzésértékű lehet. Azt mutatja, hogy valamilyen oknál fogva a fantáziáját nagyon megragadják ezek a témák. És ez az a pont, ahol érdemes elkezdeni beszélgetni vele, hátha kiderül, hogy miért. Meg elgondolkodni azon, hogy mi - mint szülők - ehhez hogyan járultunk hozzá.
[1] A
columbine-i ámokfutás 1999. április 20-án, az Amerikai Egyesült Államokban
történt a Columbine Gimnáziumban, Colorado államban. A két elkövető, Eric
Harris (18 éves) és Dylan Klebold (17 éves) lelőtt tizenkét diákot és egy
tanárt, megsebesített 21 embert, majd mindketten öngyilkosok lettek. A columbine-i
tragédia az Egyesült Államok történelmének leghíresebb iskolai ámokfutása, bár
sajnos azóta történtek ennél is több áldozatot követelő esetek is.
[2] „It’s
just like the movies”. The Sun (22 April 1999) 6. old. Idézi: Springhall, John:
Violent media, guns and moral panics: The Columbine High School Massacre, 20 April 1999. Paedagogica Historica
35:3, 1999. 633. old.
[3]
Marilyn Manson in Rolling Stone (24 June 1999) Idézi: Springhall, John: Uo.
634. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése