Interjú az iskolai ámokfutásokról és az iskolai zaklatásról

Néhány napja interjút készített velem Kóger Sára, a PécsMa újságírója egy nagyon kellemes beszélgetés keretében, amelyben részletesen meséltem neki az elmúlt évek kutatómunkájáról.

Az interjút itt olvashatjátok el.

Mi is pontosan az iskolai zaklatás?

Bár vannak törekvések az iskolai zaklatás (angol nevén „bullying”) definíciójának alternatív megközelítésére is, a nemzetközi kutatói társadalom nagy része konszenzusra jutott a fogalommal kapcsolatban. Dan Olweus meghatározását alapul véve az iskolai zaklatást olyan negatív magatartásnak tekintjük, amely jellemzően egy kiválasztott személy ellen irányul az iskolában, egyedül vagy csoportosan követik el és igazak rá a következők:

- szándékos magatartás, amelynek célja a másik személynek lelki vagy fizikai sérülés okozása,

- hiányzik a hatalmi egyensúly az áldozat és a zaklató között,

- ismétlődően és hosszú ideig zajlik. 

A zaklatás az erőszak bármely formáját öltheti, megjelenhet fizikai, lelki, verbális, nem verbális, közvetett vagy közvetlen agresszióként is.

Kiváncsi vagy, hogyan lehet megállapítani a legegyszerűbben, hogy amit látsz, az zaklatás-e? 

Nézz rá a két gyerek arcára! Ha az arcukon hasonló érzelmeket látsz, pl. dühöt, akkor valószínűleg két egyenrangú fél közötti konfliktusról van szó (amely ettől még persze járhat komoly negatív következményekkel). Ha viszont az adott konfliktushelyzetben az egyik fél egyértelműen szenved, az arcán félelem, megalázottság és fájdalom látszik, a másik gyerek pedig gúnyosan, hatalomtól ittasan, megvetően tekint rá, nagy valószínűséggel zaklatással állunk szemben. Természetesen ahhoz, hogy ezt biztosan kijelenthessük, mindig fel kell mérnünk a helyzet minden aspektusát (mindkét felet és a szemlélőket is kérdezzük meg!). 

Az iskolai zaklatásról és más devianciákról

Az Új Nemzeti Kiválóság Program, amelynek ösztöndíját a 2016/17-es tanévre elnyertem, lehetővé tette, hogy kibővítsem kutatási területemet, és az iskolai ámokfutások mellett elkezdjek elmélyültebben foglalkozni az iskolai zaklatás kérdéskörével is.

Számos ámokfutás kapcsán merült fel, hogy az elkövető iskolai zaklatástól szenvedett. Ez a kérdéskör mindig is foglalkoztatott, de most már nem csupán az ámokfutások oldaláról megközelítve vizsgálom a kérdést, hanem igyekszem kideríteni, hogy milyen összefüggésben van az iskolai zaklatás más súlyos serdülőkor devianciákkal, így az önsértésekkel, öngyilkosságokkal, szerhasználattal, evészavarokkal, depresszióval stb. 

A továbbiakban elsősorban erről olvashattok majd a blogon!

Örömmel tudatom, hogy megjelent "Iskolai ámokfutók" című könyvem, amelyből sokat megtudhattok erről a tragikus és érthetetlennek tűnő jelenségről.

A könyv elérhető elektronikus és nyomtatott formában is több felületen, például innen.

Egy kis ízelítő:

"MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT? - visszhangzik az emberek fejében a kérdés minden alkalommal, amikor újabb ámokfutás történik a világban. E tettek nemcsak a legtragikusabb bűncselekmények közé tartoznak, hanem a legnehezebben megmagyarázhatóak közé is. Bár rengeteg részlet kiderül az esetekről, az előjelekről, mégis nehéz megérteni, honnan van annyi gyűlölet az elkövetőkben, hogy válogatás nélkül öljenek meg másokat, miközben hallják sikolyaikat és látják rémületüket. Vajon miért választják – sokszor saját életüket is eldobva – ezt az utat? Mit tehetünk azért, hogy megelőzzük e tragédiákat? A szerző e dilemmákkal foglalkozik az iskolái elkövetésekre fókuszálva. Nem ígér egyszerű válaszokat, hanem megpróbálja tudományos igénnyel feltárni az esetek mögötti kusza valóságot, amely sokszor jobban hasonlít a hétköznapi életünkre, mintsem gondolnánk." 

Köszönet mindenkinek, aki szavazott rám a Nemzeti Kiválóság Program blogversenyén, ahol nektek köszönhetően II. helyezést értem el! Az Alumni találkozó, ahol a díjakat átadták, nagyon jó hangulatúra sikerült, főként a jó társaságnak, Hajós András "standupozásának" és a szép helyszínnek köszönhetően.

Jövő héten csütörtökön (május 29.) végre eljön a PhD-védésem napja, amikor megmérettetik az iskolai ámokfutásokról írott értekezésem. 
Ha valakit érdekel a téma a blogon írtaknál kicsit szárazabb nyelvezeten, ámde részletesebben, annak szeretettel ajánlom figyelmébe a következő linket, ahonnan letölthető az értekezésem, illetve annak rövid összefoglalása, a tézisfüzet: 
http://www.doktori.hu/index.php?menuid=193&vid=12842

Május 12-én a Kossuth rádióban lehetőségem volt néhány gondolatot elmondani a iskolai ámokfutásokról. Köszönet érte Gungl Lászlónak!

A riportot itt meghallgathatjátok (Közelről -2014. május 12. - 01:43:48-nál kezdődik):

http://www.mediaklikk.hu/musor/kozelrol/

"WANT - HELP"

És egy újabb... eddig jutottam a szófelhő gyártásban, ugyanis a gépem feladta a dolgot, de azért még reménykedem a számítástechnikusunk zsenialitásában. 

Mindenesetre ez a meglévő két példány annál értékesebb!

Az itt látható felhő Kip Kinkel naplórészleteinek (http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/kinkel/kip/writings.html ) szóképe, aki a szüleit lőtte le, majd az iskolájában folytatta az ámokfutást, ahol még két diákot megölt és rengeteget megsebesített. 

Itt már megjelenik az előző szófelhőnél általam várt "hate" ("gyűlölet"), de érdekes módon az első helyen a "want" ("akarom") szó áll. Ez a fiú kicsit más, mint Eric Harris, a naplórészleteiből ugyan szintén rengeteg gyűlölet árad, de az önelfogadás hiánya is hangsúlyosan megjelenik. Ambivalens vágyainak "igéje" a "want", mert egyszerre akar ölni, pusztítani és boldog, jó ember lenni. Kétségbeesetten küzd érzéseivel ("feel" - "érzek") az utolsó pillanatig. Minden mondata segélykiáltás ("help" - "segítség"), amely naplója néma oldalai között hal el. 

"FUCKING - PEOPLE"

Mi lehet ez? És mi köze az ámokfutásokhoz? - merülhet fel a kérdés az olvasóban.

Az első kérdésre a válasz biztosan sokak számára egyértelmű: ez egy szófelhő, ami nekem egyébként újdonság, főleg az, hogy én is tudok ilyet készíteni. De meg kellett tanulnom, mert egy kedves barátnőm véleménye szerint ne csak a ruhatárunk legyen trendi, hanem a kutatásunk is. Márpedig a szófelhő trendi :). 

Szóval fellelkesülve, hogy távoli asszociációval ugyan, de összeköthetem a divatot és a doktorimat, elkezdtem felhőket gyártani, méghozzá az ámokfutók írásaiból.

A fent látható példát Eric Harris, az egyik columbine-i elkövető naplórészlete alapján alkotta a szuper kis "wordle" program. A szófelhő-gyártás lényege ugyanis, hogy beírunk egy szöveget egy arra alkalmas szoftverbe, amelynek eredményeként megkapjuk, hogy mely szavak fordulnak elő a leggyakrabban az adott írásban. Na, de nem ám unalmas statisztika formájában, hanem ebben a sokkal barátságosabb kiadásban. 

Sajnos a barátságosság ennél a pontnál véget is ér, ahogy az abból is sejthető, hogy szinte kiszúrja az ember szemét a szófelhő leggyakoribb szava, amit ritkán használunk baráti célzattal, hacsak nem azt mondjuk, hogy "that's fucking awsome".

Amikor elkészítettem ezt az ábrát, először azt hittem, hogy biztosan majd a "hate" vagy valami hasonló szó lesz a leggyakoribb kifejezés. Amikor kijött a "fucking", az volt az első gondolatom, hogy na, köszi, erről hogy fogok írni egy tudományos dolgozatban. Lehet, hogy oda mondjuk nem is fog bekerülni... De valójában bekerülhetne. Ugyanis ha jobban belegondolunk, mire is utal ez a szó? Arra, ami Eric Harris összes ránk maradt bejegyzéséből, videójából árad: a mérhetetlen indulatra. Ez a negatív feszültség olyan átütő erejű, annyira átitatja a fiú minden közlését, hogy még így, 15 évvel a halála után is belefúrja magát az ember lelkébe, és nehéz tőle szabadulni. Mindig az jut erről eszembe, hogy Eric Harris szövegei olyanok, mint (és most néhány barátnőm nagyon fog örülni) a Harry Potterben Tom Denem naplója, amely sok-sok évvel a megírása után is képes rombolóan hatni a külvilágra.  
Természetesen az indulatnak kell egy vagy több tárgy, és nem nehéz kitalálni, hogy az ámokfutók esetében ez az "emberek" ("people") csoportja. És máris eljutottunk az elkövetők egyik fő jellemvonásáig: az ámokfutók - bár lehet egy-egy konkrét ellenségük is - általánosságban gyűlölik az embertársaikat, sőt sokszor úgy fogalmaznak, hogy az egész emberiséget. És ez a bűncselekményük jellegén is meglátszik. Nincs olyan ámokfutás, amelynek ne lenne véletlen áldozata (legalább veszélyeztetés szintjén), akit az elkövető nem a személye alapján választ ki. 
Hogy ez a gyűlölet honnan fakad, arról majd egy következő blogbejegyzés szól...

GONDOLATOK A FELELŐSSÉGRŐL II.

Iskolai ámokfutások és médiaerőszak

Az 1999-es columbine-i iskolai ámokfutás[1] után a szókimondó énekest és botrányhőst, Marilyn Mansont azzal vádolták, hogy szövegeivel és stílusával „frusztrált tinédzserek milliói számára jelenti az antihőst”[2], és hozzájárult a tragédia bekövetkezéséhez. Manson erre reagálva a következőket nyilatkozta a Rolling Stones magazinnak: „Amerika nagyon szeret találni egy-egy ikont, akire a bűntudatát rávetítheti. Én kétségkívül magamra vállaltam az Antikrisztus szerepét, én vagyok a kilencvenes évek individualitásának hangja, és az emberek hajlamosak arra, hogy bárkit, aki az átlagostól eltérően néz ki és viselkedik, illegális vagy erkölcstelen magatartással hozzanak összefüggésbe. […] (Ugyanakkor) a média a kezdetektől fogva népi hőssé változtatta a bűnözőket Jesse Jamestől Charles Mansonig. És most alkottak két újabbat, amikor az összes újság címlapjára odatették annak a két semmirekellőnek, Dylan Kleboldnak és Eric Harrisnek a képét.”[3] 

Van azért valami furcsa komikum abban, ahogyan a média szereplői egymásra mutogatnak. Miközben a "hírek szerelmesei" elültetik a nézők fejében a gondolatot, hogy az erőszakos videójátékok, az agresszív tartalmú filmek és zenék milyen jelentős szerepet játszanak az iskolai ámokfutások létrejöttében, addig Manson őket vádolja meg azzal, hogy a szenzációhajhász tudósítással mekkora károkat okozhatnak. Vajon kinek van igaza? 

Nézzük először Mansont és "társait", a bűnbaklistára felkerült zenéket, filmeket, videójátékokat! (A hírközléssel kapcsolatos probléma a következő poszt témája lesz.) Az említett lista egyébként elég hosszú, tulajdonképpen gondolkodás nélkül rákerül minden, amit az elkövetők különösen szerettek a Született gyilkosoktól a Rómeó és Júliáig, Marilyn Mansontól a Nine Inch Nailsig, a Doomtól a Counter Strike-ig. Persze a tudósítások finom módszerekkel élnek, amikor a szórakoztatóipart hibáztatják: pl. a tragédiáról szóló dokumentumműsorban - mintegy mellékesen - megemlítik, hogy milyen zenét hallgatott az elkövető, mielőtt elindult lövöldözni vagy melyik volt a kedvenc filmje, számítógépes játéka. Persze azért néhány durvább részletet be is játszanak belőlük. Ezek az elejtett információk könnyen megragadnak az emberek fejében, akik kétségbeesetten kutatnak valami magyarázat után, és ezért szeretnének valami egyértelmű okot találni, amitől egy kis nyugalmat lelhetnek. Csakhogy van ezzel néhány probléma:

1. Nincs magyarázat. Legalábbis nem ennyire egyértelmű, mint azt sokan hinni szeretnék. Az ámokfutó életútjának komplex egésze ad csak választ a kérdésekre, és néha még annak ismeretében is nehéz megérteni a történteket.

2. Való igaz, hogy a tudomány mai állása szerint a médiában megjelenő erőszak agresszív gondolkodásmódra, érzésvilágra és ezáltal erőszakos viselkedésre hajlamosít. Csakhogy a vizsgálatok alapján az is kiderült, hogy ez csak egy faktor más egyéb személyiségbeli és társadalmi tényezők mellett, tehát nem állapítható meg direkt ok-okozati összefüggés a médiaerőszak és az agresszív viselkedés (jelen esetben az iskolai ámokfutások) között. Ráadásul kimutatták, hogy az ilyen típusú médiatartalmakat elsősorban azok a felhasználók keresik, akik az átlagosnál eleve nagyobb agressziótöltettel rendelkeznek.

3. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a filmek, videójátékok, zenék stb., még akkor is, ha az erőszak a témájuk, csak eszközök. Persze lehet azt mondani, hogy vannak ártalmatlan és veszélyes eszközök, de azért én mégis amondó vagyok, hogy egy eszköz pont annyira veszélyes, mint az a személy, akinek a kezébe kerül. Vegyük például azt a közhelyet, hogy a fegyverek az erőszakot, a virágok a békét szimbolizálják. De milyen büszkék voltunk, amikor annak idején Igaly Diána aranyérmet szerzett nekünk a fegyverével az olimpián, és vajon mit gondolhatott Szókrátész a foltos bürökről, amiből a méregpoharát készítették... 

A fentiekkel nem elbagatellizálni akarom a médiaerőszak problémáját, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem hoz hasznot (sőt szerintem egyenesen káros), ha azzal áltatjuk magunkat, hogy megtaláltuk a bűnöst, ha arról hallunk, hogy Eric Harris, az egyik columbine-i elkövető, éjjel-nappal a Doom-mal játszott. (A dolog pikantériája egyébként, hogy az évezred elején bűnösnek kikiáltott Doom Németországban 2011-ben lekerült a tiltott játékok listájáról, mert az azóta történt technikai fejlődés következtében képileg már nem tartják veszélyesnek, Amerikában pedig beválasztották a 10 legnagyobb hatású számítógépes játék közé, és a Library of Congress a fontos kultúrjavak közé sorolta.)

Szerintem a lényeg a következő: legyen megfelelő kontroll állami, iskolai és családi szinten. Most biztosan sokak fejében bekapcsol a riasztó, hogy állami kontrollt neee! Szerintem ez pont az a terület, ahol van haszna a korlátoknak. Fontos, hogy legyen olyan szabályozás, amely alapján a médiatartalmakat korhatárok szerint besorolják, és forgalmazásukat korlátozzák olyan helyeken (pl. online), ahol gyerekek is minden további nélkül hozzájuthatnak. Persze ez csak akkor működik jól, ha valóban naprakészen követik a megjelenő új termékeket. A besorolás és korlátozás persze nem jelenti azt, hogy egy gyerek (főleg egy kamasz) nem tud hozzájutni valamihez, ha nagyon akar. De itt jön a képbe az iskola és főleg a család. Nagyon jó lenne, ha a szülőknek (és a tanároknak) megfelelő ismereteik lennének a számítógépekről és az internetről, mert ezáltal sokkal könnyebben tudnák követni, hogy a gyerekek valójában mit is csinálnak a szabadidejükben. És elsősorban nem azért, mert néhány óra valamelyik lövöldözős játékkal annyi bajt okozna, hanem azért, mert ha nem csak néhány óráról van szó, hanem kiderül, hogy a gyerek médiafogyasztásának nagy részét erőszakos tartalmak teszik ki, az jelzésértékű lehet. Azt mutatja, hogy valamilyen oknál fogva a fantáziáját nagyon megragadják ezek a témák. És ez az a pont, ahol érdemes elkezdeni beszélgetni vele, hátha kiderül, hogy miért. Meg elgondolkodni azon, hogy mi - mint szülők - ehhez hogyan járultunk hozzá.

---

[1] A columbine-i ámokfutás 1999. április 20-án, az Amerikai Egyesült Államokban történt a Columbine Gimnáziumban, Colorado államban. A két elkövető, Eric Harris (18 éves) és Dylan Klebold (17 éves) lelőtt tizenkét diákot és egy tanárt, megsebesített 21 embert, majd mindketten öngyilkosok lettek. A columbine-i tragédia az Egyesült Államok történelmének leghíresebb iskolai ámokfutása, bár sajnos azóta történtek ennél is több áldozatot követelő esetek is.

[2] „It’s just like the movies”. The Sun (22 April 1999) 6. old. Idézi: Springhall, John: Violent media, guns and moral panics: The Columbine High School      Massacre, 20 April 1999. Paedagogica Historica 35:3, 1999. 633. old.

[3] Marilyn Manson in Rolling Stone (24 June 1999) Idézi: Springhall, John: Uo. 634. old.

GONDOLATOK A FELELŐSSÉGRŐL I.

Az ámokfutások kapcsán - az előzmények után kutatva - számos esetben kiderült, hogy az elkövető gyerekek évek óta küszködtek az iskolai beilleszkedéssel, egyre jobban elszigetelődtek, miközben/mivel társaik kiközösítették, bántották, zaklatták őket. Persze mindig felmerül a kérdés, hogy a többi gyerek viselkedése csak az elkövető szubjektumának szűrőjén keresztül nézve terebélyesedett megalázássá, kínzássá vagy objektíven is ez a szándék húzódott meg mögötte. Szerintetek mi a helyzet? Beszélhetünk egy ámokfutás kapcsán mások felelősségéről is az elkövetőén kívül? Olyan érdekes, bár tulajdonképpen természetes, hogy az iskolai zaklatások hatására elkövetett öngyilkosságok eseteiben (pl. Amanda Todd, Pheobe Prins halála kapcsán) - mivel ott a gyerekek maguk ellen fordították agressziójukat - azonnal másokban keressük a tragédia okát. Ámokfutásoknál - mivel ott az elkövető indulatai nem (csak) őt pusztítják el (a legtöbb esetben maga a tettes is öngyilkos lesz), a felelősség kérdését hajlamosak vagyunk egyszerűen elintézni. Pedig ki tudja, mitől függ, hogy az a széllökés, ami azt a kétségbeesésének burkába bezárt gyereket végül belöki a szakadékba, mekkorát taszít rajta? Akkorát, hogy egyedül zuhan a mélység felé vagy olyan nagyot, hogy másokat is magával sodor a semmibe?

HOGYAN KEZDŐDÖTT?

2009. november 26. örökre beírta Pécs városkáját azon szerencsétlen sorsú hírhedt települések sorába, ahol már történt iskolai ámokfutás. Érdekes módon, jellemzően kisvárosokban történnek hasonló esetek (Littleton, Erfurt, Newtown, Jokela stb.) és így Pécs tulajdonképpen nem lóg ki a listáról annak ellenére, hogy talán egy lakója sem gondolta volna soha, hogy városa valaha felkerül rá. Amikor életemben először találkoztam az iskolai ámokfutás jelenségével egy filmben, még én sem sejtettem, hogy milyen rémítő közelségbe kerül hozzám ez a téma sok évvel később. A filmet 2002-ben németországi erasmusosként egy olasz barátom javaslatára néztem meg, aki híres volt jó ízléséről. A film címe Bowling for Columbine (magyarul Kóla, puska, sültkrumpli) és a borzalmas 1999-es columbine-i ámokfutás kapcsán készült. Teljesen el voltam ragadtatva tőle, mert Micheal Moore, a rendező, az iskolai lövöldözés tragédiájából kiindulva olyan megdöbbentő amerikai társadalomkritikát vázolt fel benne, amelyre azonnal felkaptam a fejemet. Mellesleg az egész világ. (Egyébként a legjobb dokumentumfilmért járó Oscar-díj átvételekor is hű volt önmagához a botrányoktól egyáltalán nem ódzkodó rendező, aki alighogy kézbe vette a szobrot, a szokásos unalmas köszönőbeszéd helyett folytatta a kritikus hangnemet, amit filmjében megütött, és mondandóját a "Shame on you, Mr. Bush" mondattal fejezte be, amit még néhányszor elkiabált, miközben megpróbálták lekeverni valami dagályos zenével...)

Szóval a Bowling for Columbine volt az első találkozásom a témával, és bár lenyűgözött a Micheal Moore-féle társadalomkritikai megközelítés, engem már akkor is nagyon foglalkoztatott a jelenség pszichológiai háttere. MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT? - visszhangzik milliók fejében és az én agyamban is ez a kérdés minden egyes alkalommal, amikor egy újabb ámokfutás történik, mert e tettek nem csupán a legtragikusabb bűncselekmények közé tartoznak, hanem egyben a legkevésbé megmagyarázhatóak közé is. És ez a kombináció rettenetesen félelmetessé teszi őket. Rendőrök, pszichológusok, kriminológusok, újságírók és számtalan más szakember próbál válaszokat találni. Kevés sikerrel. Bár rengeteg részlet kiderül az eseményről, az előjelekről, az elkövetőkről, sőt még a motivációikról is, mégsem válik igazán érthetővé sérelmeikre adott reakciójuk szörnyű mértéke. Honnan van annyi gyűlölet egy emberben, hogy válogatás nélkül öljön halomra másokat, miközben hallja a sikolyaikat, a könyörgésüket, látja a rémületüket, a könnyeiket, a kiontott vérüket?

A híres Zimbardo-féle börtönkísérletet és a Milgram-féle áramütéses kísérleteket többek között az motiválta, hogy a szintén feldolgozhatatlan háborús bűntettekre választ találjanak. E vizsgálatok alapján úgy tűnt, hogy elsősorban a szituatív tényezők határozzák meg, hogy egy ember milyen tettekre képes, a személyisége csak másodlagos tényező.  A kísérletek (lecsupaszított) konklúziója szerint extrém helyzetben számtalan, egyébként békés életet élő polgár lenne képes durva erőszakra, főként, ha a felelősséget másra háríthatják, például egy felettesre.

De mi a helyzet az ámokfutásokkal? Erre nem adnak választ a kísérletek, hiszen az ámokfutásoknak éppen az az egyik legfélelmetesebb jellemzője, hogy akkor történnek, amikor senki nem számít rá, nincs semmiféle extrém helyzet, például háború. A gyűlölet foka mégis olyan, mintha ezek az emberek háborús helyzetben lennének. Az egyetlen válasz, hogy a fejükben van a háború, a fantáziájuk által teremtenek és színeznek ki egy olyan szituációt, amelyben mindenki ellenség. Tehát esetükben mégiscsak a személyiség az elsődleges faktor. De milyen személyiség és milyen lelkiállapot kell ehhez?

Na, ezt kutatom én. Azóta, hogy 2009. november 26-án egy németországi kutatóintézetben (úgy tűnik, Németország valahogy mindig belekeveredik a képbe), ahol éppen kriminálpszichológiai anyagokat gyűjtöttem, oda nem lépett hozzám egy rémült arcú  kollegám, hogy tudom-e már, mi történt otthon. Nem tudtam. Miután elmondta, nem szabadultam többé a kérdésektől.

Ha érdekel benneteket a film, itt az imdb-linkje, illetve az egyik legzseniálisabb részlete, ami tkp. (rajz)film a filmben:

http://www.imdb.com/title/tt0310793/?ref_=nv_sr_1

És a híres Oscar-speech:

KÖSZÖNTŐ

Kedves Olvasók!

E blogot egy kutatás apropóján indítom, melynek címe "Az iskolai ámokfutások etiológiája és a prevenció lehetőségei". A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlik. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Kutatásom célja feltárni az iskolai ámokfutások hátterében meghúzódó pszichológiai okokat és társadalmi összefüggéseket, mindezt annak érdekében, hogy közelebb kerüljek egy megelőzési terv kidolgozásához. A kutatás folyamatának bemutatása mellett közzéteszek és megosztok olyan anyagokat és linkeket is, amelyek számomra segítséget nyújtanak e tragikus és nehéz téma feldolgozásában, és amelyek így talán a ti érdeklődésetekre is számot tarthatnak.